|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 5 találat | lapozás: 1-5 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Zlinszky János 1998. április 28.Csóti György MDF-es országgyűlési képviselő vezetésével pártoktól mentes mozgalom indul Tiszta Kezek Magyarországon névvel, a közélet tisztaságának megteremtésére. Az alapítók közé tartozik Bölcskei Gusztáv református püspök, Gyulay Endre katolikus püspök, Duray Miklós, Makovecz Imre építész, Nemeskürthy István történész, Papp Lajos szívsebész, Pungor Ernő akadémikus és Zlinszky János alkotmánybíró. Azt szeretnék elérni, hogy az ország vezetése, a képviselők feddhetetlen előéletű politikusok legyenek. /Mai Nap (Budapest), ápr. 28./1999. szeptember 18.Az universitások közti együttműködés nyomán nyílt lehetőség arra, hogy már a következő, 2000-2001-es tanévtől meginduljon a párhuzamos képzés a Pázmány Péter Katolikus Egyetem /Budapest/, a kolozsvári illetve a pozsonyi tudományegyetem jogi karai között. Ennek eredményeképp a hallgatók hat év alatt megszerezhetik a magyar mellett a román illetve a szlovák jogi diplomát. A katolikus egyetem és a kolozsvári Babes-Bolyai egyetem rektora idén nyáron aláírta a két intézmény közti együttműködésről szóló keretmegállapodást. A párhuzamos képzés eredményeképpen két nyelven és két jogrendben is otthonos jogászok szerezhetnek majd diplomát, tíz helyett hat év alatt. Ez a végzettség a diplomáciai, a közigazgatási és az igazságszolgáltatási pályán is nagy lehetőségekkel kecsegtet, tájékoztatott Zlinszky János, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának dékánja. /Jobbágy András: Duplán államvizsgázó hallgatók. Kétnyelvű jogászképzés Budapesten és Kolozsvárott. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 18./2009. április 9.Új miniszterelnök helyett új parlamenti választások kiírását követeli Magyarországon 69 közéleti személyiség, akik az erről szóló nyilatkozatukat április 8-án ismertették. A dokumentum aláírói között van mások mellett Mádl Ferenc volt köztársasági elnök, Szabad György, az Országgyűlés korábbi elnöke, Zlinszky János, az alkotmánybíróság egykori tagja, Czakó Gábor és Lányi András író, Elek István közíró, Fábry Sándor humorista, Gazsó Ferenc és Granasztói György egyetemi tanár, Hankiss Elemér szociológus, Makovecz Imre építész, Schäffer Erzsébet újságíró, valamint Schneller István, Budapest volt főépítésze. Az aláírókhoz a Professzorok Batthyány Köre testületileg csatlakozott. Azért követelik a jelenlegi országgyűlés feloszlatását, hogy ne a színfalak mögött alkudozó pártok adjanak ismét kormányfőt az országnak, és hogy az adósságválságot a kormány ne használhassa az ország kiárusítására – áll a nyilatkozatban, mely szerint az új választások kiírása a jogállam rendjébe vetett bizalom helyreállításának első feltétele. /Előrehozott választásokat követelnek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 9./2013. december 27.Januárban az MTV-n Az igazság soha nem késő című dokumentumfilmAz MTV egy új időpontban, mégis csak műsorra tűzi Jelenczki István AZ IGAZSÁG SOHA NEM KÉSŐ I-III. című dokumentum- filmjét. A film az 1991 őszén Zétényi Zsolt által benyújtott, és az országgyűlés által elfogadott igazságtételi törvény sorsát mutatja be. A film egymást követő két napon kerül sugárzásra az alábbi időpontokban:– 2014.01.02. csütörtök 22.50. első és második rész,– 2014.01.03. péntek 23.15. harmadik rész. Gondolatok Jelenczki István filmjéhez: „…Meg kell nevezni minden bűnt, és meg kell nevezni minden bűnöst. A bűnelkövetőknek és utódaiknak is létérdekük minden titok feltárása, számukra is csak ez az egy járható út van. Ez az egyedüli járható út, mert csak ebből születik megbékélés, és ha van, megbocsájtás. De ennek a stációi nem megkerülhetőek! Föl kell állni, és azt kell mondani, én tettem. Megnevezni az áldozatot, megnevezni a bűnt, és elvállalni a felelősséget. Elvállalni a felelősséget, és kérni az ezzel járó büntetést. Aki nem vállalja föl a felelősséget a múltért, nem vállalja fel a stációk kötelező bejárását, az önmagát fosztja meg a nemzethez tartozás jogától, és önmagát rekeszti ki. De nemcsak önmagát, saját utódait is kirekeszti a nemzet életéből és a nemzet jövőjéből. Örökre. „ ( Zseni Annamária pszichiáter) A filmben közreműködtek: Bagdy Emőke egyetemi tanár, pszichológus Bencze Izabella jogász Bogár László Fekete Pál tanár Gellért Ádám nemzetközi jogász Gulyás Gergely parlamenti képviselő Kahler Frigyes egyetemi docens Kónya Imre ügyvéd Tóth Zoltán József, jogtörténész Szakály Sándor történész Zétényi Zsolt ügyvéd Zinner Tibor jogtörténész Zlinszky János egyetemi tanár Wittner Mária 56-os szabadságharcos [Előzmény: A dokumentumfilmet műsorra tűzték: 2013. november 12. 23.30. első rész, 2013. november 14. 23.30. második rész, 2013. november 19. 23.30. harmadik rész. Azonban a filmet mégsem mutatták be.] Erdély.ma 2015. május 23.Csomagban átcipelt múltBeszélgetés a 60 éves Kapui Ágota költővel, szerkesztővel – Erdélyben, sepsiszentgyörgyi pedagóguscsaládban született. Kérem, meséljen gyermekéveiről. – Édesanyám szívbeteg volt, tehát a szüleim tudták, hogy nem lehet testvérem, ezért teljes lényükkel rám koncentráltak. Én voltam az egyke iskolapéldája, akinek mindent megadtak, amit a hatvanas-hetvenes években egy család egy gyermeknek megadhatott. Két maximalista pedagógusszülő irányította a lépteimet, fontosnak tartották, hogy nyelvet tanuljak, zongorázzak, rajzoljak, olvassak. Könyveket adtak a kezembe, megmondták, mi a nekem való olvasmány. Persze, én mindig azt olvastam titokban, ami nem volt nekem való. Kisgyermekként nagymamám sok mesét olvasott. Soha nem engedtem, hogy abbahagyja addig, amíg teljesen be nem rekedt. Anyukámnak gyönyörű hangja volt, sokat énekelt, verset olvasott, így kaptam rá a költészet ízére, Adyra, Arany Jánosra, Reviczky Gyulára, Juhász Gyulára. Még ma is elszorul a torkom, ha a Pillangókisasszony nagyáriáját meghallom, mert az volt anyám kedvenc operája. Édesapám a Bánságból jött, és benősült egy székely családba. Apai nagyapámnál töltöttem minden nyaramat egy Temesvár melletti faluban, ahol egy másik kultúrát, mentalitást ismerhettem meg. Az iskolában mindig a maximumot kellett kihoznom magamból, mert a tízes nálunk elvárás volt. Ha gyengébb jegyet kaptam egy dolgozatra, azt édesanyám hamarabb tudta, mint én, és a büntetés nem maradt el. Ez az állandó megfelelési kényszer lassan-lassan lázadóvá tett, szerettem olyan barátokkal lenni, akik nem voltak eminensek, mert mellettük csupa izgalom volt az élet. A megfelelés és a világ másik oldalának megismerése közt lavíroztam, a barátaim körében átlagos, hétköznapi tizenévesnek érezhettem magam. – Kik voltak tanítói, tanárai, akikre ma is szívesen emlékszik vissza? Milyen volt az egykori 1-es számú, híres-neves, ma "elhíresült" Mikó Kollégium szellemisége az 1960-as évek végén, a ’70-es évek elején? – Az akkori 1. számú líceum hiába viselte ezt a semmitmondó nevet, nem feledte el múltját, hagyományait, a Mikó az Mikó maradt. Mindannyian büszkék voltunk arra, hogy a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba járunk, ahogy szüleink, nagyszüleink is azok voltak. A tanáraink is erősítették bennünk ezt a szellemet, és olyan tudást adtak, amelyből egész életemben megéltem, bárhová sodort a sorsom. Az a humánműveltség, amelyet az oktatóim megalapoztak, sok helyzetben kisegített engem. Berde Zoltán tanár úr a világ legjobb magyartanára volt, egy igazi példakép. Ő volt az első kritikusom, minden versemet az ő útmutatásai alapján gondoltam tovább, javítottam, tisztáztam le. Szász Fehér Gyöngyi tanárnő szerettette meg velem a francia nyelvet, de nem feledem Becsei Pali bácsit, a latintanáromat sem. Édesanyám volt a történelemtanárom, furcsa volt őt anyaként szeretni és tanárként elfogadni. Láttam, hogy mindennap vázlatot ír és lelkiismeretesen készül az óráira. Szigorú volt és kedves, következetes, de megértő is. Sokan szerették, és ez leginkább akkor vált számomra nyilvánvalóvá, amikor eltávozott, és sok-sok volt diákja búcsúzott tőle. – Melyek voltak első próbálkozásai, és ezek hol "kötöttek ki": a szemétkosárban, az iskola faliújságján vagy a újságszerkesztők asztalán? – A versírás mindig valamifajta elvonulást jelentett számomra egy olyan világba, amelyet más nem ismerhet. Most is emlékszem, milyen is volt az ihlet pillanata. Eszembe jutott egy szókapcsolat, amely nem hagyott nyugodni, bezárkóztam a szobámba és továbbgondoltam, papírra vetettem, játszadoztam vele egy kicsit. Nyugtalanító volt, izgalmas, ígéretes, furcsa kis folyamatok indultak meg a lélekben, és jöttek a szavak, a képek, a rímek… A Mikónak volt egy diáklapja, a Gyökerek, az első verseimet ebben publikáltam, de a Megyei Tükörnek is volt egy gyerekrovata, a Cimbora, amelynek szerkesztője voltam, és itt is megjelent egy-egy írásom. A Cimborát szerkesztő diákcsoportot, Zsehránszky István irányította, akivel sokat beszélgettem költészetről, irodalomról. Emberileg is nagy hatással volt rám. – Kolozsvár akkor (és most is) az erdélyi magyar kultúra szellemi fellegvára volt. Kiket ismert egyetemistaéveiben az ott élő költők, írók közül? – Az egyetem olyan magasra tette a mércét, hogy utána nehéz volt elszakítani azt a köldökzsinórt, amellyel magához fűzött a város. Kolozsvár szellemisége meghatározó volt az életünkben, minden köve, minden utcája, épülete lehelte magából a kultúrát, a múlt hagyatékát, az erdélyiség lényegét. Jó volt ott lenni, érezni a pezsgést, a fiatalság varázsát…A háttérben azonban egy aljas játszma bábjai voltunk mindannyian. Sokáig nem hittem, hogy engem is megfigyelnek, és "bűneimet" lajstromozzák azért, hogy egyszer a szememre vethessék. – Hol kapott állást az egyetem elvégzése után? – Ez az euforikus állapot egy csapásra megszűnt, amikor ott álltunk a kihelyezés küszöbén. Kolozsváron nem lehetett maradni, mert akkor még létezett a zárt város fogalma. Ma már tudjuk, hogy ez a diktatúra kényszerítő eszköze volt, hogy szétszórjon minket a legeldugottabb falvakba, belenyomjon a sárba, a megalkuvásba. Egy súlyos magánéleti válság, egy baleset más irányt szabott az életemnek. Hazakerültem Sepsiszentgyörgyre, ahol műszaki fordítóként kezdtem dolgozni a kapcsolószekrénygyárban. Ekkor kezdődött el életem legreménytelenebb időszaka. – Mikorra gyűltek össze kötetre való versei? Miért nem jelenhettek meg a Forrás-sorozatban, amellyel egykoron a romániai magyar irodalom fiatal tehetségei dobbantottak? – A nyolcvanas évek közepe tájékán összegyűlt egy kötetre való írás, és egy gyermekverskötet terveit is dédelgettem. Elvittem a bukaresti Kriterion Kiadóhoz az anyagot, és ígéretet is kaptam arra, hogy megjelenhet, de aztán évekig nem történt semmi. Már Magyarországon éltem, amikor megtudtam, hogy a kötetek anyagát "kukába dobták", mert elhagytam az országot, tehát "hazaárulóvá" váltam. Furcsa volt az is, hogy minden szerkesztőségből csak visszautasítást kapok épp azoktól az emberektől, akik régebben szívesen közölték az írásaimat. – Úgy érezte, hogy figyelték, vagy most már bátran kimondhatjuk: meg is fenyegették a 80-as évek végén, amikor nem volt szabad leírni pl. azt, hogy kézdivásárhelyi, csak így: tg- secuiesci… – Igen, és ez a fenyegetés volt az utolsó csepp a pohárban. A gépgyárban eltöltött kilenc esztendő börtön volt számomra. ’87-ben megcsillant a szabadulás reménye, amikor a Háromszék elődjénél, a Megyei Tükörnél megüresedett egy hely az ipari rovatnál. Nagyon távol állt tőlem ez a terület, de reméltem, hogy idővel testhezállóbb feladatot kaphatok. Az akkori főszerkesztő meg is ígérte, hogy felvesz, amint lehet. Akkor váratlan dolog történt, amely mindent felborított. Behívattak a pártbizottsághoz, ahol megfenyegettek és megaláztak. Azt mondta egy elvtárs, hogy örüljek, hogy van munkám, és ne akarjak újságíró lenni, mert az én múltam nem fér össze az újságírói etika szabályaival. Azért nem jelennek meg mostanában a verseim, mert kritikus és lázító hangvételűek. Villámcsapásszerűen ért ez a támadás. Akkoriban hallani lehetett, hogy Magyarország nyit az erdélyiek felé, befogadja és nem küldi haza őket. Ez a kényszerhelyzet szülte a döntésünket, hogy elhagyjuk az országot. – Valahol olvastam, hogy 1988-ban, amikor családja elhagyta az országot, férjével, fiával és egy bőrönddel lépte át a határt. Nehéz volt az a bőrönd, vagy sokkal nehezebb volt az a másik "csomag", amit a szívében vitt, s úgy hívjuk: szülőföldszeretet? – Abban a csomagban minden benne volt, ami az addigi életünket jelentette. Otthagytuk az édesapámat és a nagyanyámat, az anyám sírját, a barátainkat, a múltunkat. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a "mitikus monstrum" másfél év múlva megbukik, és lesz újrakezdés otthon is. – Hogyan alakult élete az áttelepedést követő években? – Voltak jó és rossz dolgok, remények és reményvesztett időszakok. Dabasra kerültünk, egy olyan településre, amelyről Vay Sarolta Régi magyar társasélet című könyvében olvastam valamikor, és akkor lenyűgözött a kisnemesi fészek különleges hangulata, a bálok, farsangok, vadászatok és nagy kártyapartik világa, amely az 1800-as évek végének Magyarországára jellemző volt. Dabas befogadott minket, megélhetést adott, lettek nagyszerű barátaink, jó- és rosszakaróink. A Táncsics Mihály Gimnázium tanáraként megélhettem a hivatás minden szépségét, elnyerhettem a diákok bizalmát, szeretetét. Kiteljesedhettem mindabban, amit szülőföldemen kellett volna művelnem, hogy hasznos legyek, és legyen értelme, visszaigazolása a sok tanulásnak. – Farkas Árpád mondta: megírta azt, amit akart, új verset nem ír, ne várjon az olvasó, nem lesz… Miben reménykedhetünk az Ön esetében? – Nem tartom magam költőnek, mert soha nem váltam azzá. A költők életművet hagynak maguk után, én ezzel nem szolgálhatok. Amióta hazát váltottam, nem nagyon írtam verset. Elfelejtettem, milyen az az érzés, amit gyermekként megtapasztaltam, az ihlet pillanata. Cserében sok minden más megadatott nekem. Voltam tanár, rendező, tehetséges fiatalok útját egyengethettem. Újságot, helytörténeti kiadványokat szerkesztek, szeretem összehozni a helybélieket szülőföldem magyarjaival. Igazi másodvonalbeli háttéremberré váltam, és minden tudásommal azt segítettem, aki valóban előtérbe kívánkozott, és ott van a helye. – Egyetlen verskötete jelent meg, Vers az időben. Gondolt- e arra, hogy régebbi és újabb verseit egybegyűjtve egy teljes Kapui Ágota- válogatást tesz az olvasók asztalára? – Nincsenek ilyen ambícióim! Jó, ha az ember idejében belátja, hogy középszerű, nem kell mindenáron arra törekedni, hogy költő legyen. Aki költőnek született, az a diktatúra, a fenyegetések, sanyargatások ellenére is az lett. Bennem nincs tüske azért az elvetélt költősorsért, most is az irodalom közelében mozgok, szeretem a szerkesztői munkát, jó dolog egy szerzőt hozzásegíteni egy új kötethez. – Igaz, hogy nem írt sok verset, de annál több szépirodalmi kötetet szerkesztett, mégpedig a dabasi Valentyik Ferenccel és Feldman Lászlóval. Kérem, sorolja fel ezeket, és miről szólnak? – Van, amit velük együtt szerkesztettem és van amit önállóan. Valentyik Ferenc dabasi helytörténész rengeteg értékes témát kutatott fel a helyi kötődésű írók-költők, politikusok, közéleti személyek elfeledett életművéből. Társszerkesztőként részt vettem az általa felkutatott Vay Sarolta-versek kötetté szerkesztésében (Virág borul minden rögre), Gyóni Géza Idegen lantokon című kötetének szerkesztésében (amelyben Valentyik Ferenc összegyűjtötte a Csak egy éjszakára című vers 12 nyelvre lefordított változatát), az 1000 dabasi pillanat c. helytörténeti album szerkesztésében. Szerkesztettem dr. Zlinszky János volt alkotmánybíró családtörténetét, Mitták Ferenc Pirkadat című kötetét, valamint a szerző Nyíló ablakok című középiskolás naplóját. Összeállítottam az Áldás a magyarra című kötetet, amelyet a honosított magyaroknak ajándékoz a dabasi önkormányzat. Feldman Lászlóval együtt szerkesztettem a Díszpolgári portrék sorozat két darabját: A dabasi csodadoktor című kiadványt és a Két, istennel beszélő ember című kötetet. – Az Ötödik évszak (1980) c. vers-, próza- és képzőművészeti antológiában azt írja: "Csak az időnek nem tulajdonítasz/ különösebb fontosságot/ míg szorítását nem/ érzed". Érzi már az idő szorítását? – Kár volna tagadnom: érzem az idő szorítását, hiszen hatvanéves vagyok. Ha a hatvanéves nagyanyámra gondolok, ő ebben a korában egy fájós lábú, kendős, ősz hajú asszony volt, aki csak értünk élt. A világ sokban megváltozott, és én is változtam. Nem érzem öregnek magam, és mindent megteszek, hogy egészséges maradjak, szellemileg és fizikailag is friss legyek. A középkorúság státusza kitolódott, engem fiatalítanak a barátaim, az aktív, feladatokkal teli életem, a sport, az az olthatatlan vágy, hogy még sokáig együtt legyek a gyermekeimmel, és ha lesznek majd unokáim, akkor ne legyen köztünk generációs szakadék. Nem adom meg magam az időnek, hiába érzem a szorítását… Székely Ferenc Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-5
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
